| Okosan szeresd a kutyád! |
.jpg) Évente több tízezer kutya veszti életét gazda nélkül az utakon, vagy mert nem kellett senkinek és ezért elaltatták. Közben sok ezer olyan kiskutya születik, akik szintén nem kellenek senkinek, csak a szüleiket az egyébként szerető gazdik nem ivartalanították. Többek között ezért is indult útjára a Pedigree Örökbefogadási Program, melynek nagykövete Hegyi Barbara színésznő.
– Nem túl nehéz feladat számodra a program nagykövetségének ellátása? Jól látható, hogy legszívesebben haza vinnél minden gazdátlan, szomorú szemű kutyust. – Nem, nem. Pont azért nem nehéz, mert látszik, hogy a dolog működik. Amikor először voltam menhelyen, nagyon felkavaró, de jó élmény volt. Van valami megnyugtató, hogy azok a kutyusok legalább jó helyen vannak, és az ott dolgozó emberek tényleg szeretik a kutyákat. Sokkal jobban járnak ezek a kutyák, mintha egy rossz gazdánál lennének. A második alkalommal, amikor kimentem, akkor már tudtam, hogy milyen egy menhely, akkor már nem volt bennem az a félelem, hogy mit fogok látni. Arra gondoltam, hogy mennyire kiszolgáltatottak az állatok és hogy mennyire nem tudjuk utolérni magunkat a velük való felelősségteljes bánásmódban. Én a megoldást a tájékoztatásban és a nevelésben látom. A gyerekek nevelésében, és bármily furcsa, a felnőttek nevelésében. Hogy egyáltalán tudják, mit jelent, milyen felelősséget jelent egy állat tartása. Például, hogy ivartalanítani kell a kutyákat. Az imént hallottuk, hogy egy panellakásban élő tacskónak kilenc kiskutyája született, és ha nem találnak gazdit, akkor menhelyre kerülnek. Miért kell így történnie?! Nyilván egy kutyára volt szüksége a családnak, és azt imádták, szerették, de talán valami álhumanizmusból nem ivartalanították. Én nem hiszem, hogy ennek főként anyagi okai lennének. Inkább nemtörődömségből felejtik el az ivartalanítást. Vagy szokták azt mondani, hogy egyszer az életben hadd legyenek szegénynek kiskutyái, hogy megismerhesse az anyai örömöket, meg olyan aranyosak a kölykök… Aztán ennek olyan következményei vannak, amivel senki nem tud elszámolni. Például, hat-nyolc kiskutya növekszik egy fürdőszobában, akik sajnos csak a menhelyek létszámát fogják növelni. Ráadásul azt hiszem, sok helyen megölik ezeket az újszülött kicsi kutyákat. Szerintem ez minden embert megvisel! Hát nem az a legegyszerűbb, hogyha ivartalanítják a kutyát, és a dolog meg van oldva?! Velük találkozom először otthon Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy én ezt a nagykövetséget boldogan vállalom. Születésem óta mindig volt kutyám, és lesz is mindig. A házba ahol születtem, mindig volt kutya. Nem egy, hanem kettő. Vagy három – mondja nevetve. – Mit jelent számodra, hogy amikor hazaérsz otthon várnak a kutyáid? – Akinek nincs kutyája, annak nagyon nehéz elmagyarázni, hogy milyen az, amikor valaki odaadással, feltétel nélküli szeretettel rajong érte. A legrosszabb gazda is istenként van tisztelve a kutyája által. Amikor hazamegyek, mind a kettő kiugrik a bőréből. Dió a kocsi körül köröz, köszön, jön utánam és beszélgetünk. Aztán bemegyek, és a lakásban „megtámad” Ribizli, és nem tudom levakarni magamról amíg föl nem emelem, amíg nem adok neki egy puszit. Velük találkozom, ők üdvözölnek, először amikor hazamegyek. Ez maga a melegség, az otthon, a barátság, a szeretet… Nem is tudom. Csak nagy szavakat lehet mondani, és persze mind közhely. Aki kutyás, az tudja. Aki meg nem kutyás és nem is szándékozik velük kapcsolatba kerülni, annak meg nem lehet elmagyarázni.  Gyümölcsnevű kutyák Először véletlen volt a gyümölcsök sorozata, aztán Dió már tudatosan kapta a nevét. Úgy gondolom, hogy nem szabad ajándékba venni kutyát, ugyanakkor tudtam, hogy a nagynéném nagyon szeretne egy kutyát, de ő maga sose vette rá magát, hogy lépjen ez ügyben. Lent voltam a pécsi vásárban és láttam egy olyan eladó kiskutyát akit szeretett volna. Felhívtam az anyámat és megkérdeztem: „Mit gondolsz, megvegyem neki a szülinapjára?” Ő azt felelte: „nem vagy normális!” „De, tudod, hogy mennyire szeretne egy kutyát, és nem fogja megvenni magának!” „Jó, hát vedd meg. Mi történhet, maximum nálunk marad.” És akkor megvettem Áfonyát, aki egy westhighland terrier volt. Nagyszerű szerelemben élt a gazdájával, míg a nagynéném meg nem halt. Akkor pedig Áfonya visszakerült hozzám. Zoránnak is volt két bolognese kutyája, Fruzsi – épp, ahogy az én első komondoromat hívták – és a Ribizli nevű kislánya. Amikor Fruzsina meghalt, Ribizli is hozzánk került. Így Ribizli és Áfonya egy adott időperiódusban együtt laktak nálam. Aztán amikor jött a komondor, arra gondoltunk, hogy egy férfias gyümölcsnevet kellene találnunk számára, így lett ő Dió. Jó lenne egy újabb kutya Ezt nem lehet előre megmondani. Macival is azért voltam gondban a szentendrei Árvácska menhelyének látogatásakor, mert ő egy nagyon szép briard, és nekünk volt briardunk is, de a komondort nem akarom abba a helyzetbe hozni, hogy újra alkalmazkodnia kelljen, főleg úgy, hogy nem túl jó a látása. Ribizlinek is nagyon fura volt megszokni, hogy míg mindig utolsó volt a rangsorban, a briard halála után ő lett „a kutya”. Egy ideig sehogy sem értette a helyzetet. Sunnyogva járt-kelt, behúzta fülét-farkát. Lassan szokta meg, hogy nem csak az utolsó a rangsorban. Aztán odahoztam a nyakára Diót, és Ribizlinek újra meg kellett tanulnia, hogy ő csak bent főnök, a kint pedig Dió a vezér. Azt hiszem, hogy nem tehetem meg velük, hogy haza viszek még egy kutyát. Amikor valaki örökbe fogad egy kutyát, holott egy már van otthon, akkor ugyanezzel a problémával találkozik: vajon hogyan fogadja a család kedvence az új jövevényt. Azt gondolom, hogy jó, ha van társa a kutyának. Nekünk szerencsénk van, mert Ribizli egy kicsi kutya, a komondor meg egy hatalmas testű állat, mégis jól megvannak együtt. De mindig félek, hogy Dió véletlenül rálép a szerencsétlenre, amikor együtt ugatnak a kerítésnél. Pedig Ribizlinek jót tett, hogy van egy haverja kint, akivel úgy működnek, mint a klasszikus puli-komondor verzió (csak éppen bolognese-komondor variációban). Ribizli jelez, hogy történt valami és a komondor megindul. Tehát nagyon jól elvannak együtt, társai egymásnak, annak ellenére, hogy a Ribizli a nyári időszak kivételével főleg a lakásban van, a komondor pedig kint. Ha valakinek van otthon egy kutyája, ott – főleg ha nem lakásban lakik – érdemes egy másik kutyust is vinni, hogy ne legyen egyedül. Ilyenkor két dolognak kell stimmelnie: a gazdának és az új kutyának, illetve a két kutyának is. Az biztosan nem jó, ha konfliktus van. Nálunk Dió jövetele nem volt kérdés. Nagyon szerettem volna egy komondort, és amikor egy csütörtökön jött a telefon, hogy van egy az egyik vidéki menhelyen, szombaton már ott is voltunk érte. Szegény olyan szörnyen nézett ki… nyomaiban látszott csak, hogy ez egy komondor, olyan tagbaszakadt volt. Csont és bőr. Nem hiszem, hogy normál ember azt mondja ilyenkor, hogy igen, őt szeretném! De mi mégis rögtön tudtuk, hogy ő kell nekünk. Rábeszéltük, hogy szálljon be a kocsiba, és azóta egy testes, szép nagy komondor lett belőle. Nyáron meg is fürdettem. Élete második fürdőkádas fürdetésén van túl. Ezt persze csak nyáron lehet megcsinálni, de utána olyan szép lett – meséli Barbara, és valami mélyről jövő szeretet van a hangjában. – Szerintem valahogy a gazda és a kutya kiválasztják egymást. A menhelyen szegénykék olyan esdeklő szemekkel néznek rád, hogy legszívesebben mindegyiket magadhoz ölelnéd, s vinnéd, hogy ne lásd az ottmaradottak tekintetét. De mi van a macskákkal? Ugye vannak a kutyások, meg a macskások, és persze vannak átfedések. Macskával én sosem éltem együtt, de a Zorán lányának van egy az utcáról befogadott Fecni nevezetű gyönyörű szép fekete leopárdja. Ő egy nagyon édes macska. Neki nagyon sok öröme van benne, és nagyon szoros szimbiózisban élnek együtt. Szerintem a macska, ha olyan kedve van, akkor oly utálatos tud lenni. Sokkal kevésbé lojális az emberrel, mint a kutya. És nyilván – ez lehet, hogy az én önzésem – a kutyák irántam való rajongását én úgy hálálom meg, hogy imádom őket. Egy macskánál viszont állandóan az erre irányuló kritikát érezném. |
| Ajánljuk még | |
